Adrinak igaza volt: New York ugyanolyan, mint Pest, csak magasabb épületekkel, nagyobb zajjal, forgalommal, és… bassza meg!
– Excuse me! – kért bocsánatot a csóka, amikor áthúzta a lábamon mázsás bőröndjét.
Megráztam a fejemet, jelezve, hogy nem gáz, és legalább bocsánatot kért. Otthon, ha neked mennek, még ők vannak felháborodva.
– Hol van már Adrienn? – fordult körbe a reptér várójában mogorván Krisztián. – Két perce itt kéne lennie.
Eddig sem szerettem a karácsonyt, de hogy ezt idén pont Krisztiánnal és anyával töltsem a halál faszán… Csakis Adri miatt vállaltam be.
– Biztos vagyok benne… – kezdte anya, aztán őrülten integetni kezdett valakinek. – Ott van az ajándékboltnál!
Azonnal arra pördültem, és elfelejtettem mindent: a tömeget, a zajt. A világom egy fekete hajú, babaarcú lányra zsugorodott. A rohanó emberek feje felett összekapcsolódott a tekintetünk, és Adri elmosolyodott. Megmelegítette a bensőmet a hűvös váróban.
– Végre! – morogta Krisztián, ahogy Adri elindult felénk.
Nekem is mozdult a lábam, és nekigyalogoltam egy kislánynak. Az utolsó pillanatban sikerült elkapnom, hogy ne dőljön fel, mint egy bábu.
– Sorry… – motyogtam, aztán átverekedtem magam a szín- és fullasztó parfümkavalkádon, mire végre megérinthettem őt.
Szó nélkül húztam a mellkasomhoz a derekánál fogva. Adri vékony karjával átkulcsolta a nyakamat, ahogy hozzám simult. Belefúrtam az arcomat puha bőrébe, mélyen belélegeztem ismerős kókuszillatát.
Egyszerre dobbant izgatottan a szívünk. Tizenegy hónapja költözött ki, tizenegy hónapja nem érezhettem, csak láthattam az Instán, TikTokon, és a videóhívásokban. Tizenegy hónapja hiányzott, akárkivel is voltam közben.
– Hát itt vagy – súgta a fülembe.
Minden szava borzongás bennem. Még szorosabban öleltem, mintha össze tudnánk olvadni, hogy soha többet ne kelljen elengednem. Krisztián hangos torokköszörülésére rebbentünk szét.
– Sziasztok! – nézett rájuk zavartan Adri, és ellépett mellőlem.
Teste melegét felváltotta a téli hideg. Anya mosolygott, Krisztián a homlokát ráncolta. Röviden üdvözölte Adrit, aztán a kijárat felé vette az irányt.
Adri hamar előretört, miközben lelkesen mutogatott körbe, mint egy idegenvezető. Nem igazán figyeltem a mondataira, csak megbabonázva néztem. Jól érezte magát, nem úgy nézett ki, mint tavaly, amikor összetalálkoztunk nyolc év után először a küszöbön. Megkönnyebbültem, de belém mart a keserűség, mert nem velem volt boldog, hanem pont, hogy kurva távol tőlem.
Ahogy kiléptünk a szabadba, a csípős szél az arcomba vágta a gyéren szállingózó havat. Az emberek őrült hangyák módjára rohangáltak, sárga taxikért integettek kipirult arccal.
– Az Upper East Side-on lakok, ami innen kicsit messze van, pláne forgalomban. Számolhatunk egy óra utazásra. – Adri sálat és sapkát vett fel, majd kiállt a járda szélére, és a nyakát nyújtogatta. – Taxit kell fognunk – folytatta. – Csabi hozott ide, de nem akartam megkérni, hogy vigyen is vissza minket. – Itt rám sandított, én meg rohadtul örültem neki, amiért nem kellett egy órán keresztül együtt utaznom a gyökérrel.
Éppen elég volt, hogy minden kurva percüket együtt töltötték. Akármikor beszéltem Adrival, Kerekesi hívta vagy átment, állandóan megzavart minket. A faszi instája is tele volt Adrival, mintha együtt lennének. Ölelkeztek, szelfiztek, rengeteg helyen jártak, és persze mindenről millió képet kellett kipakolnia. Szánalmas voltam, amiért rendszeresen néztem, de Adri alig rakott ki valamit Instára, inkább a TikTokot használta a táncos videókhoz, fellépéseket töltött fel, és elkezdett egy önvédelmi oktató csatornát nőknek.
Begördült elénk egy sárga taxi, mi pedig beültünk. Adri elölre, mi hátra. Jobb lett volna, ha mellém ül, de befogtam a pofám Krisztián mellett, és csak hallgattam Adri bársonyos hangját, ami kitöltötte az utasteret. Szünet nélkül beszélt. Nem figyeltem a mellettünk elsuhanó forgalmat, az idő megállt, csak ő létezett, ahogy az anyósülésről hátrafordulva mesélte, mennyi mindent akar velünk megnézni abban a három napban, amíg itt leszünk.
Hamar elrepült így az egy óra, és máris kiszállhattunk egy kibaszott karácsonyi filmdíszletben. A talpam alatt hó ropogott. Nálunk még csak a hónap elején esett, de napokon belül elolvadt. Fingom sincs, hol voltunk, de mindenhol égősorok, vörös, kék, zöld gömbök lógtak. A bajárati lépcsősorok korlátján, a párkányokon, lámpaoszlopokon. A járdán egy kiscsaj sétáltatta a mikulásruhába öltöztetett zsebkutyáját. Az út túloldalán rohadt nagy felfújható hóember vigyorgott, valahonnan karácsonyi ének áradt felénk egy utcai zenésztől.
– Erre! – hívott Adri, miután kivettük a csomagtartóból a bőröndjeinket, kifizette a fuvardíjat, és felsietett a bejárati lépcsősoron.
Krisztián és anya után én is felsétáltam, majd beléptem a meleg lakásba. A levegőben fahéjas csokiillat úszott, a padló úgy csillogott, mintha valami múzeumban lennék. Alig mertem rálépni a havas bakancsommal.
Adri nagyon pörgött, utasított, hogy mit hova tegyünk, kabát a fogasra, cipő a tartójába, bőröndök a földszinti szobákba. Mire észbe kaptam, ott álltam az elektromos kandalló előtt zokniban, és tanácstalanul fordultam körbe a hatalmas nappaliban. Mintha egy kiállítási lakásban lettem volna, minden olyan természetellenesen tökéletes volt. Sehol egy elhajított ruha, félpár zokni, sehol egy koszfolt, ujjlenyomat a dohányzóasztalon.
Féltem hozzáérni akármihez is.
A kandalló mellett mennyezetig érő karácsonyfa állt, a kandallópárkányon piros mikuláscsizma, a plazmatévé körül szintén fényfüzér.
– Nagyon csendben vagy, nem jellemző rád – jelent meg mellettem Adri.
– Csak… olyan fura itt minden – nyögtem ki. Mintha egy másik bolygóra kerültem volna.
Adri elmosolyodott.
– Hát furcsa is a Grincset aranyos, karácsonyi környezetben látni.
– Nem vagyok Grincs!
Adri felnevetett, és végigsimított a karomon, amitől még jobban melegem lett.
– Dehogynem!
– Csak nem szeretem a karácsonyt, ennyi.
– Remélem, az ideit szeretni fogod – nézett rám huncutul, aztán ott hagyott, hogy anyának segítsen teát főzni a konyhában.
Ezt nem tudtam neki megígérni. Semelyik ünnep nem érdekelt, de a karácsonyt különösen utáltam mind közül, mert ilyenkor mindenki eljátssza, hogy kurvára szereti egymást, és hogy kurvára örül az ezredik zokninak, játéknak, parfümnek, amit soha nem fog használni. Én is elviselem Krisztián mogorva képét a karácsony miatt, és most ő sem olyan bunkó, mint általában. Szeretem az őszinteséget, a karácsony pedig nekem nem őszinte.
Gyerekként is meg kellett játszani, hogy minden fasza, hogy nem gáz a nappaliban részegen tántorgó apám, nem gáz, hogy majdnem feldöntötte a fát, amikor nekiesett, nem gáz, hogy a karácsonyi sütit két perc alatt hányta a klotyóba. Ezekről utána soha nem beszéltünk, pedig nekem csak ilyen emlékeim voltak az elmúlt karácsonyokról.
Tényleg szokatlanul keveset dumáltam, amikor leültünk enni, ők pedig az évükről sztoriztak, mintha egy nagy, boldog család lennénk. Egy éve még mind martuk egymást. Krisztián hazugnak nevezte Adrit a szülinapi partiján, mielőtt Adri pánikrohamot kapott. Anyámmal nem beszéltem. Karácsonykor pedig az undok szomszédasszonynak panaszkodtam a katasztrofális szerelmi életemről, mert Adri Tomához cuccolt.
Az is egy kurva jó ünnep volt.
Most meg anya mosolyogva hallgatta Adri beszámolóját a fellépéseiről, hogy milyen világsztárok mögött kapott már helyet táncosként. El is hittem, hogy megvastagodott a pénztárcája a lakását látva. Egy éve még a Barlangban dolgozott, és be kellett osztania a cigit.
Itt mindent önerőből ért el.
Krisztián arcán is ugyanazt az elismerést láttam, amit én is éreztem.
– Ízléses a berendezés – mondta Krisztián kimérten, miután lenyelte a villájára szúrt sültet.
Adri szeme felragyogott, mintha a világ legszebb dícséretét hallotta volna.
– Ez Csabi érdeme is – csicseregte. – Együtt választottunk bútorokat, dekorokat, most is segített díszíteni. Nem is tudom, mit csinálnék nélküle.
Kövé vált a gyomromban a kaja, inkább befejeztem az evést, miközben Adriból ömlött a Kerekesit magasztaló szónoklat. Még a végén kiderül, hogy a faszi a földre szállt megváltó.
Kezdett beütni a jetlag és a kajakóma. Mintha sűrű köd telepedett volna az agyamra, és hamarosan visszavonultam az egyik vendégszobába.
Másnap estig kellett várnom, mire Adrival kettesben maradhattam. Előtte letudtuk a kínos és kötelező ajándékozást a nappaliban a kanapén ülve a kandalló előtt. Rohadt meghitt lett volna a sütiillattal és a halk zenével, ha mondjuk Tomáékkal vagyok itt. Szívem szerint csak Adrinak és anyának adtam volna akármit is, de Krisztiánnak is muszáj volt, ezért egy könyvet kapott, Hogyan ne legyünk g*ci idegesítőek címmel. Adri és anya az orruk alatt vigyorogtak, Krisztián viszont összeszorított foggal felém sziszegett egy köszönömöt.
Már előre féltem, hogy mit kapok tőle. Öklömnyire zsugorodott gyomorral bontottam ki az egyszerű, piros csomagolópapírt, amiből végül egy Káromkodós persely – mert csak a parasztok beszélnek csúnyán feliratú befőttesüveg került elő.
– Szeretek paraszt lenni – vigyorogtam rá.
Krisztián szája sarka megrándult, mintha majdnem elmosolyodna, de még idejében visszafogta magát. Adri és anya nevettek, aztán ők is sorban odaadták a maguk ajándékait. Adritól egy grincses, zöld pulcsit kaptam, amire ráírták: I hate Xmas! A Grincs feltartott középső ujján egy mikulássapka volt.
Felröhögtem.
– Oké, ez bejön!
– Tudtam – veregette meg a térdemet Adri.
Anya pedig egy határidőnaplót vett nekem.
– Vezetheted benne az edzéseket – mosolygott zavartan.
Ez nem is rossz ajándék, legalább nekem már nem kell vennem ilyet. Én Adrinak egy ezüst karkötőt adtam, amin egy félbe tépett szív lógott, a hátuljába a nevemet gravíroztattam.
Neki adtam a szívemet.
– Köszönöm! – pirult el a karácsonyfa égőinek fényében.
– Nekem is van egy – halásztam ki a zsebemből a karkötő párját, amin fekete félszív volt, és a hátulján Adri neve.
Ha összerakjuk őket, akkor alkotnak egy egészet.
Adri csillogó szemmel megölelt, és megpuszilt. Félrevert a szívem, és sokáig bizsergett az arcom az ajka után. Krisztián kifejezéstelen arccal figyelt minket a kandalló mellől, anya mosolygott.
– Ez a tied – nyújtottam át neki a becsomagolt kötényt, amire az volt írva: Ha égett szagot érzel, az nem miattam van.
Anya jót kacagott rajta, és elkezdett sztorizni egy odaégett rántottáról.
Sokáig fent maradtunk, főleg Adri és anya vitték a beszélgetést, mi Krisztiánnal csak néha szóltunk hozzá, mintha nem tudnánk kezelni a kialakult helyzetet. Ami az én részemről igaz is volt. Adrival megegyeztünk, hogy soha nem leszünk még csak mostohatestvérek sem, erre itt voltak a szüleink, akik belekényszerítettek egy ilyen fura családi karácsonyba.
Adri hajnalban keresett fel a vendégszobában. Halkan kopogott, majd besurrant az ajtón.
– Reméltem, hogy még ébren vagy – suttogta. Teljesen fel volt öltözve, két termoszt tartott a kezében. Kérdőn pislogtam rá az ágyból, és eltettem a mobilt, amit addig nyomkodtam. – Gyere, szökj ki velem! – intett a fejével az ajtó felé. – Ilyenkor a legszebb a város. Hoztam teát is.
Végre ketten lehetünk!
Egyből ugrottam, és melegen öltöztem, stílusosan a grincses pulcsit vettem fel. Kilopóztunk a meleg lakásból a havas, hideg utcára. Mínusz egy fok volt a mobilom szerint. Óvatosan lesétáltunk a csúszós lépcsőn. A leheletünk ködként szállt a csillagtalan ég felé.
– Ritka ilyenkor a hó – szólalt meg Adri, és szorosabbra tekerte a nyaka körül kötött sálját. A kezembe nyomta az egyik termoszt. – Csabi szerint… – Elharapta a mondatot, de már mindegy, két másodperc alatt ugrott fel a vérnyomásom. – Állítólag januártól szokott csak esni.
Ránéztem.
– Komolyan az időjárásról akarsz beszélgetni?
– Úgy érzem, gondod van – viszonozta nyíltan a pillantásomat, én viszont elszakítottam róla a tekintetemet, és elővettem egy szál cigit.
A kihalt utcát néztem. Tényleg hangulatos volt a rengeteg fényfüzérrel, kivilágított mikulással, hóemberrel. Az amcsik komolyan vették az ünneplést, az tuti.
– Bocs, hogy gyökér voltam – morogtam, és kifújtam a füstöt. – Csak… nem tudom, annyira elbaszott ez az egész. Szarul kezelem, de nem akarom elcseszni a kedvedet.
– Mi a baj? – Adri felpattintotta a termoszt, és nagyot kortyolt a teából.
– Főleg az, hogy csak ennyi jut kettőnknek. – Jégcsapokként karcoltak a szavak. – Néhány óra kettesben. Tudom, hogy ki kéne élveznem, de nem megy.
Adri közel húzódott, és belém karolt.
– Ezért hívtalak ki. Reggelig van időnk a figyelő szemektől távol.
Némán bólintottam.
– Jó látni, hogy jól érzed magad – mondtam őszintén. – Nem akarok önző fasz lenni, aki nem tud örülni a másik boldogságának. Örülni akarok neki.
De úgy nem tudtam teljesen, hogy közben mardosott Adri hiánya. Ránéztem. Adri megértően, szomorkásan pislogott vissza, mintha pontosan tudná, átérezné, amin átmegyek.
– Nem gondoltál arra, hogy visszagyere?
– De, egy csomószor – vallotta be. – Aztán eszembe jutott, hogy miért jöttem el. A pszichiáteremmel, Estherrel ezerszer átbeszéltük a honvágyat, a megszokottól való elszakadást. Úgy gondolom, jót tesz nekem, hogy itt vagyok, és ebben ő is egyetért.
– Igen, jót tesz. – Utolsót szívtam a cigiből, és eltapostam a hóban a csikket. Leengedtem a karomat, amibe Adri kapaszkodott.
Lehúztam bundás kesztyűjét, és összefűztük az ujjainkat, majd így tettem zsebre a kezemet. Adri megszorított, és még közelebb húzódott, az egész karunk összeért. Jobban melegített a jelenléte, mint a másik kezemben a termosz, amibe belekortyoltam. Fahéjas szegfűszeges tea illata szállt fel a gőzzel együtt. Szétterjedt bennem a forróság, ellazította az izmaimat.
– Hihetetlen ez a világ – mondtam, ahogy kiértünk egy kereszteződéshez.
Néhányan így is lézengtek az utcán, mindenhol zebrák szabdalták fel az utat. Letisztították, de a szállingózó hópelyhek ismét vékonyan bevonták, mintha porcukrot hintettek volna a világra. A bezárt üzletek mozgó LED táblái rószaszín, zöld, lila foltokban színezték a havat, a zöld útjelző táblákat alig lehetett látni.
– Egyből beleszerettem a Citybe, amikor idejöttem – mondta Adri. – Tudod, itt elvegyülhetek. Senki nem ismer fel, nem érzem magamat célpontnak, és itt könnyű elfelejteni azt, aki voltam, mert tiszta lappal kezdhetek. Mintha újjászülettem volna.
– Nem rossz, ha az ember emlékszik a múltra, mert amiatt vagy most az, aki vagy.
– Esther is ezt mondta – mosolygott fel rám Adri.
– Látod, elmehetnék pszichiáternek. Ötezerbe fog fájni neked ez a tanács.
Adri felnevetett, és gyengéden taszított rajtam egyet a vállával, mire megsimogattam a zsebemben lévő kézfejét a hüvelykujjammal. Kézenfogva sétáltunk, mindenféléről dumáltunk, filmekről, zenéről, ismerősökről, kínosan kerülve a Kerekesi-témát, munkáról, mindennapokról. Sokkal jobban feltöltött, mint amikor csak videóchaten beszéltünk. Még az sem zavart, hogy érzéketlenre fagyott az orrom.
Megérkeztünk egy hatalmas műjégpályához, amit az egyik szintén hatalmas karácsonyfa előtt alakítottak ki.
– Ezt akartam neked megmutatni. Az ott a Rockefeller Center, előtte pedig az ország karácsonyfája. Erről küldtem a videót, hogy láttam, amikor ideszállították.
Igen, küldött videót, de az meg sem közelítette a fa valódi méreteit. Egy talapzaton állt, ennél nagyobbat még nem láttam életemben. A fényfüzérek aranysárgába vonták az üres, csillogó műjégpályát, a színes gömbök pont úgy voltak ráaggatva, mintha mérnöki pontossággal tervezték volna meg a helyüket.
– Gyönyörű – leheltem ámulattal.
– Ugye? – mosolygott Adri, és hozzám bújt. – Reméltem, hogy tetszeni fog.
Lenéztem rá. A hó megült a sapkáján, az arca kipirult, az orra vörös volt, izgató csokibarna szemében visszacsillantak az aranyló fények.
– Te gyönyörűbb vagy – mondtam őszintén. Kivettem a kezemet a zsebemből, és átkaroltam a derekát, szembe fordultam vele. – Kibaszottul hiányoztál.
– Te is hiányoztál! – szakadt ki belőle úgy, mintha azóta el akarná mondani, amióta összeölelkeztünk a reptéren. – Örülök, hogy itt vagy. Bárcsak maradnál!
Félmosolyra húztam a számat.
– A barátod örülne neki.
– Megbékélne vele – rázta a fejét Adri. – Tud rólunk mindent.
– Neki is rólam beszélsz állandóan? Ahogy most nekem róla?
– Ne haragudj – grimaszolt Adri. – Csak… olyan elcseszett helyzetben vagyok már megint. Ti vagytok a legfontosabbak az életemben, és próbálom visszafogni magamat, de igen, sokszor beszélek rólad neki.
Adri szorosan becsukta a szemét, mintha azt várná, hogy megnyíljon a föld, és fejtetőig belesüppedjen a hóba. Elmosolyodtam, és már nem is voltam annyira mérges.
– Nem gáz, csak rohadt féltékeny vagyok rá.
– Tudom, bocsánat. Estherrel sokat dolgozunk azon, hogy helyrerakjam az érzéseimet veletek kapcsolatban is.
– És hatásos a terápia?
Adri bólintott.
– Nagyon! Sokkal jobban vagyok, de még vannak rémálmok, még mindig szorongok.
– Jól titkolod.
– Tudod, hogy nyugtatót szedek, Bálint. Ez nem az én érdemem, hanem a gyógyszeré.
– Egy idő után magadtól is sikerülni fog – mosolyogtam bíztatóan. – Ez csak egy zökkenő az életedben, amit ugyanúgy átvészelsz, ahogy mindent.
– Köszi! – Ragyogó mosolyt villantott. – Bár most, hogy itt vagytok, apa miatt napi kettőt kell bevennem. Esthernek el sem merem majd mondani. – Felhúzta a vállát, mint egy kislány, aki szégyenkezik, mert rosszat csinált. – Így sem örült, amiért akkor is szedem, amikor nem szorongok.
– Akkor miért szeded? – ráncoltam a homlokom. Ez nekem sem tetszett.
– Mert el akarom kerülni a szorongást, ezért mindennap beveszem a nyugtatót, és így elő sem jöhet.
Ijesztően logikusan hangzott.
– Azt vágod, hogy függőséget okozhat?
Adri elhúzta a száját, és bólintott.
– Csökkenteni fogom majd, csak… várom, hogy tényleg jobban legyek.
Kifogásnak, magyarázkodásnak éreztem, de nem jegyeztem meg.
– Pedig apád most még vissza is fogja magát.
– Tudom, tök fura – nevetett. – Keveset beszél ő is, és eddig nem kötött bele semmibe.
– Még két napig itt leszünk, várd ki a végét.
Összemosolyogtunk.
– Veled könnyebb lesz átvészelni, ha jön a vihar – mondta halkan, és ő is átkarolt.
– Én is igyekszem. Visszafogtam magamat Kerekesi miatt.
– Nincs köztünk semmi, Bálint.
– Tudom…
– Neked is vannak… mások…
A másik téma, amire szeretett célozgatni.
– Nincsenek – vágtam rá.
– De…
– Nincsenek, Adri – ismételtem nyomatékosan. – Egyiktől sem akarok semmit, nagyon jól tudod. Csak dugás, másnap már el is felejtem.
– Attól még rosszulesik – motyogta félszegen. – Nem vagyunk együtt, nem kérhetem számon rajtad, nem szólhatok bele, nem fogadtál cölibátust – hadarta –, de mindig gyomoridegem van, amikor tudom, hogy a Barlangba mész, aztán két napig nem írsz. Mindig tudom, és ez… – Megremegett a szája.
– Adri. – Két tenyerem közé fogtam az arcát. Hatalmasra tágult szemmel, sebzett tekintettel pislogott rám. – Tied a szívem, tigrisem. Sokkal régebb óta, mint ahogy bevallottam magamnak. A januári, reptéri ajándékom ígéret volt, ha majd te is akarod egyszer.
Néhány centiről néztünk egymás szemébe. Forró leheletünk összekeveredett a fagyos télben, hópelyhek szállingóztak ránk.
– Átrepültem a fél világot, hogy három napig a közeledben lehessek – folytattam halkan. – Mindenhova utánad mennék, mert a tied vagyok. A többi csaj semmit nem jelent, rád várok. Még mindig reménykedek, hogy vissza fogsz jönni hozzám.
Adri szaggatottan beszívta, majd kifújta a levegőt.
– Nem ígérhetek olyat, amiről nem tudom, hogy be fogom-e tartani – suttogta.
– Én viszont nem ígérhetem, hogy nem dugok senkivel. Ezért nem maradtunk együtt, mert nem működne a távkapcsolat.
Telt ajka lefelé görbült, szomorúan bólintott.
– Ne erről dumáljunk most, mert ki akarom veled élvezni ezt a néhány napot, vagy órát, amit kettesben tudunk tölteni.
– Én is!
Rámosolyogtam.
– Akkor megcsókolhatlak?
Szorosabbra fonta körülöttem a karját, a combja a combomhoz, a melle a mellkasomhoz simult. Megrándult a farkam. Megkérem majd, hogy ma este aludjon velem. Az arcáról a tarkójára csúsztattam az egyik tenyeremet, a másikat a hátára, onnan a seggére. Óvatosan, lassan csókoltam meg, mintha egy különleges, karácsonyi fogást kóstolnék.
Fahéj, szegfűszeg és kókusz olvadt szét a nyelvünkön, mint a hideg hópelyhek meleg arcunkon.
Beletemetkeztem, puha paplanként húztam kettőnkre ezt a pillanatot, miközben Adri szájába boldog karácsonyt mormogtam a Rockefeller Center előtt a hóesésben. Talán még egy grincs is megszeretheti a karácsonyt, ha van kiért.
