L. K. Patrícia novellája

A katona, akit a vorlok küldött, egyszer sem szólt hozzá, csak némán ült a lova nyergében. A paták alatt halkan recsegett a száraz avar, az apróbb gallyak roppanva törtek szét, mintha csontok lettek volna.

Lish mindannyiszor összerezzent.

Fáradtság nehezedett rá, a hátába görcs állt, az ujjai elgémberedtek, ahogy a nyeregkápát markolta, a nyakát pedig járomként húzta az otthon levett lánc fantomsúlya.

Nem mert visszanézni.

Makacsul az előtte kanyargó, avarral fedett útra szegezte a tekintetét. A szeme égett, arra is kényszerítenie kellett magát, hogy pislogjon. A könnyek miatt el-elhomályosodott a látása, széttördezett az erdő, a fák, a sötét.

Kongott benne a feketeség.

Csak akkor kapta fel a fejét, amikor a lova halkan felnyihogott, és valahonnan – nem is túl messziről – egy másik felelt rá.

Lish elszörnyedve figyelte a fák közül kibontakozó kastélyt. Mintha a mögötte lévő hegyből sarjadt volna. Magasan fent gyilokjáró futott, hatalmas kőtálakban tűz égett, kísérteties, földöntúli fénye lefolyt a fekete köveken.

A kapu vasrácsa fel volt húzva, két őr strázsált a két oldalán. Az arcukat kendő takarta, fejükre csúcsos, fekete sisak borult. Akár szobrok is lehettek volna, olyan mereven álltak fénytelen páncéljukban.

Lish mégiscsak visszafordult a nyeregben, amikor a ló a várudvar közepén megállt vele, de a kapu vasrácsát nem eresztették le utánuk. Most megszökhetne, futott át rajta a gondolat, de aztán egy fintorral elvetette az ötletet.

Nem azért jött el idáig, hogy megfutamodjon.

És ha megtenné, a vorlok nyilván utána küldené a katonáit. Vagy ami még rosszabb: Erenáért.

– Uram.

Lish összerándult a váratlan hangra.

Ahogy előrepördült ültében, csak ekkor vette észre a magas, sötét alakot, aki félúton állt közte és a kastély szélesre tárt ajtaja közt. A bentről kiömlő fény hátulról érte, az arca árnyékban maradt. A köpenye a körülötte gomolygó köddel együtt hullámzott.

– Ez nem az a leány, akiért küldtelek.

Lish lecsúszott a nyeregből. A több órányi lovaglástól a lába alig akart engedelmeskedni, amikor pedig földet ért, apró fájdalom cikkant fel a térdéig. A ruháját lesimítva, a szoknyáit szétrázva fordult szembe a vorlokkal.

– A nevem Lishetta Silverbrook – emelte fel az állát. Fájt a torka a hidegtől, az órák óta tartó némaságtól. Fájt a szíve ettől az egésztől.

– Tóvidék lordjának idősebbik lánya – felelte szárazon a férfi. A hangja üresen csengett az éjszakában, és Lish, a fülében sistergő vértől alig hallotta.

– Nem téved. Én… – Még folytatta volna, de a vorlok elfordult, és egyetlen intésével beléfojtotta a további szavakat.

– Vidd vissza a leányt, és azt hozd el, akiért küldtelek!

– Jöjjön, kisasszony – suttogta a katona, de Lish elrántotta a kezét, amikor a férfi érte nyúlt. A szoknyáit felmarkolva a vorlok után sietett, aki már a bejárati ajtónál járt.

– Nem megyek innen sehova!

A férfi megtorpant, de nem fordult vissza.

– Valóban?

Lisht sértette a hátravetett szó, mégiscsak az egyik tartományúr lánya volt, neki ugyanúgy kijárt a tisztelet!

– Valóban – toppantott egyet, miközben leeresztette a szoknyáit. – A húgom helyett jöttem, és önként.

– Önként – mélázott el a szón a vorlok. – Ezzel csak egy probléma van, kisasszony: a törvények kimondják, hogy a leánynak tisztának kell lennie. Márpedig kegyedet eljegyezték.

Lish arcára forróság kúszott a nyílt sértéstől, a düh lávaként fortyogott benne. Ökölbe szorította a kezét, és lepillantott a mellkasára, pedig a Wil’liamtől kapott medált otthagyta Erenánál.

– Eljegyeztek – ismételte kimérten. – Holnapután lett volna az esküvőm. De ez nem azt jelenti, hogy joga van bárkinek is megkérdőjelezni a tisztaságomat!

A vorlok feje alig észrevehetően feljebb rándult. Pár pillanatig hallgatott. Talán… töprengett?

Lish a nyelvébe harapott, mielőtt még valami meggondolatlan csúszott volna ki a száján.

– Pedig, ha jól tudom, már több mint két hete a vőlegény otthonának kényelmét élvezi – szólalt meg végül a férfi.

Lish felszisszent, de nem volt lehetősége visszavágni, mert a vorlok folytatta:

– Márpedig két hét hosszú idő egy szerelmes mátkapárnak.

Lish csak állt ott, a két lépcsőfok aljában, leforrázottan, miközben a férfi kiadta az utasítást, hogy tekintettel az idevezető hosszú út fáradalmaira vezessék fel az egyik vendégszobába.

Aztán egyszerűen otthagyta őket a lassan derengő hajnalban.

***

A szoba hideg és huzatos volt. Nyilván Erenának nem vendégszobát szántak. Meglehet, már ma éjjel a vorlok hálójába kellett volna mennie.

Lish kábán nézte a katonát, ahogy begyújtja a kandallót. Aztán magára maradt, de nem volt maradása. Odakint már látni lehetett a napszekeret, ahogy felbukkan a láthatárnál, és bár Lish vetett egy pillantást a szőrmével bevetett ágyra, nem akart lefeküdni. Lemosakodott inkább a hideg vízzel, ami az ajtó mögötti mosdótálban volt, hogy elűzze a fáradtságát, és kiosont a szobából.

Beszélnie kell a vorlokkal, mielőtt a férfi a húgáért küldet; meggyőzni őt, de amint kilépett a folyosóra, meg is torpant. Fogalma sem volt, merre induljon. Jobbra is, balra is ajtók sorakoztak, sötéten ásítottak a tojáshéjszínű falak egyhangúságában, és bár a kastély előcsarnokába visszavezető utat Lish megjegyezte, arról fogalma sem volt, hogy a vorlokot merre keresse.

Valahonnan gyenge légáram fújt, az arcát cirógatta, finom hűs illatot hozott magával. Mint az eső, amikor zuhogni kezd, veri az ablakot, és az ember a kellemes kandallómeleg mellett ülve figyeli, ahogy a hízott cseppek leszánkáznak az üvegen.

Folyosó folyosót követett, kő, szőnyeg, virágmintás drapéria a falakon, lépcső, aminek faragott korlátja hidegen simult a tenyere alá.

Végül egy órás bolyongás után feladta.

A folyosók labirintusában egyetlen szolgálóval sem találkozott, akitől megkérdezhette volna, merre találja a vár urát, ezért visszatért az üvegmennyezetű, sivár előcsarnokba. A fali tartókba tűzött fáklyák még mindig égtek, pedig már kintről is bőven ömlött be az aranysárga napfény. A szabálytalan alakú, ezerszínű üvegtáblák ezerfelé hintették szét, foltokban táncoltak Lish lába előtt a szürke járólapon.

Lish keresztülvágott a dísztelen és kihalt előcsarnokon, majd kilépett az udvarra. Az első, amit meglátott a ló volt, amely idáig hozta.

A világosbarna kanca nyugodtan állt, tűrte, ahogy egy idegen férfi csutakolja. Nem katona volt, nem viselt páncélt és az arca előtt kendőt, amire a vorlokok jelét, Krion hegyének stilizált mását hímezték.

A férfi magas volt, félhosszú, fekete haját a tarkóján összekötve hordta, de már félig szétbomlott a munkában. Inge izzadtan tapadt a hátára, alatta kirajzolódtak a finom izmok.

– Bocsánat – lépett közelebb Lish.

A férfi a válla felett nézett hátra, majd Lish felé fordulva kihúzta magát.

Lish megköszörülte a torkát, és megszólalt, mielőtt a szolga megtehette volna.

– A nagytiszteletű vorlokot keresem. – Hazugnak érezte a szavakat, de úgy döntött, célravezetőbb a simulékony modor. Még egy kis mosolyt is magára erőltetett, pedig viszketett a tenyere, ha az éjszakai sértésekre gondolt.

A férfi beledobta a kefét a lábánál álló vödörbe.

– A vorlokot? – ismételte meglepetten. Résnyire húzta a szemét.

– Igen… A… kastély urát – intett hátra Lish. Valahogy zavarba ejtette a férfi nyíltsága, amivel az arcát fürkészte. A katona, aki idehozta, egyszer sem nézett rá.

Végül a szolga elmosolyodott. Széles szája könnyedén mozdult.

– A gazdám elment.

Lish felnyögött, a végtagjai kihűltek, pedig az udvar fürdött a melegben. A gyomra kavarogni kezdett, és a torkára mintha egy kéz kulcsolódott volna.

– Ugye… ugye nem… az… apámhoz?

– Az apjához? Miért menne kiskegyed apjához?

Lish megrázta a fejét. Nem. Igaza van. Egyetlen kiválasztott sem fáradna, hogy ilyen semmiséget maga intézzen. Nyilván valamely ügye szólította el, vagy a király hívatta.

– És mikor jön vissza?

– Azt csak ő tudja.

Lish hangosan kifújta a levegőt, és tanácstalanul a kastély felé fordult. A nappali fényben kevésbé volt félelmetes. Falait repkény futotta be, és a kövek közti hézagokban néhol virágok is nyíltak. Napfény táncolt az ablakokon.

– Én nem segíthetek, kisasszony?

Lish eltöprengett.

– Rólam mondott valamit a gazdája?

– Csak annyit, hogy legyünk mindenben a szolgálatára.

Érdekes. De némi reménnyel töltötte el Lisht. Ezek szerint a vorlok nem akart mindenáron megszabadulni tőle, ami jó jel volt.

Lish újra a férfi felé fordult. Első ízben nézte meg alaposan. Magas homlokában és a kék szempárban volt valami ismerős.

– Maga a lovász?

A férfi eltöprengett egy pillanatra.

– Vagy inkább amolyan mindenes. A kastély személyzete csekély, ezt tudnia kell, és az úr távollétében én intézem az itteni ügyeket.

– Ah – bólintott Lish. Akkor intéző. Most, hogy a nyomasztó teher nem ült a vállán, hisz a vorlok talán hajlandó lesz meghallgatni is, ha már eddig nem zavarta el, sokkal könnyebbnek érezte magát.

– Nem enne valamit, kisasszony?

Lish csak ekkor döbbent rá, hogy éhség marcangolja a gyomrát. Tegnap sem evett sokat. Amint megkapta Erena reszketeg betűivel telerótt levelét, azonnal lóra szállt, még az éppen vadászaton lévő Wil’liamet sem várta meg, este pedig, amikor megérkezett atyja várába, már a vorlok küldötte is ott volt.

A rettegés és a nyeregben töltött éjszaka pedig kimerítette.

– De. Egy egész bárányt fel tudnék falni – szaladt ki a száján. Az apja kastélyában sosem követelték meg tőlük az illemet, Erenával szabadok voltak, most viszont idegen helyen volt, egy idegen férfi állt előtte, ő pedig úgy beszélt, mint a parasztlányok.

Az arcára meleg szökött a szégyentől.

– Mármint… úgy értem – dadogta –, hogy köszönöm a kérdést…

Az intéző elnevette magát, és legyintett.

– Jöjjön. Megmutatom, merre találja a konyhát. – Nem nyújtotta a karját, hanem ruganyos léptekkel megindult Lish előtt.

Ő kifújta a levegőt, és a szoknyája rétegeit felkapva szaladt utána.

A konyha a kastély északi végében volt. Amikor az intéző kinyitotta az ajtót, frissen sült kenyér illata libbent ki rajta.

Lish akaratlanul is elmosolyodott, ahogy meglátta a szakácsasszonyt, aki terebélyes farát az égnek meresztve görnyedt a kemence előtt.

– Lenghy asszony!

Az asszonyság egy sikkantással pördült meg. Előbb Lishre meredt, majd az intézőre.

– Uram, én… Nem hallottam… sajnálom – tördelte pufók kezét. Zavart volt, de mielőtt folytathatta volna, a férfi előrébb lépett.

– Mint bizonyára tudja, az úr elhagyta a kastélyt.

Az asszony arca megnyúlt.

– Valóban? – lehelte.

– Valóban. Viszont meghagyta, hogy Silverbrook kisasszony semmiben sem szenvedhet hiányt, és a kisasszony éhes. Egy egész bárányt fel tudna falni – fordult meg az intéző. Egy pillanatra Lish szemébe nézett, széles száján cinkos mosoly jelent meg, majd odabiccentve magukra hagyta őket.

Lish előbb megdöbbent, aztán fújt egyet, és az intéző után fordulva olyat mutatott, amit jólnevelt úrhölgynek nem lenne illő.

– Na, de kisasszonyka! – fogta le a szakácsnő a kezét. A szemében riadalom ült. Ő is a férfi után nézett, majd gyorsan betette a konyha ajtaját. – Ilyet nem illik! – korholta szelíden Lisht, miközben leültette a széles asztal egyik végéhez, amin egy fedővel letakart hatalmas fazék terpeszkedett.

– Sajnálom – somolygott Lish.

– Semmi baj, gyermekem. Az úr nem látta, és ez a lényeg.

– Úr? Azt hittem, csak intéző.

Lenghy asszony megtorpant egy pillanatra, aztán befejezte a mozdulatot, és egy fatányért meg egy egyszerű kanalat helyezett Lish elé.

– Intéző, igen – motyogta –, de egyben nemes is – kapta le a fazékról a fedőt, és teleszedte a tányért levessel.

– Ah – bólintott Lish. Finom illatok szálltak fel: zöldfűszer és valami kellemesen savanykás.

– Sajnos bárány nincs, kisasszonyka, de ha kívánja, vacsorára sütök.

Lish egyből felmarta a kanalat, belemerítette az ételbe, és tele szájjal megrázta a fejét. A leves jóleső meleggel töltötte ki a gyomrát.

Míg ő evett, Lenghy asszony leült vele szemközt, és elkezdett lencsét válogatni.

– Szóval maga Erena Silverbrook kisasszony – szólalt meg, amikor Lish befejezte.

Késként szúrt bele a név. Eltolta a tányért maga elől, és lesütötte a szemét.

– Nem. Erena a húgom.

A szakácsnő keze megállt.

– A húga?

– Igen. Én… – harapott bele Lish az ajkába. Lehunyta a szemét.

Erena azonnal írt neki, amint megkapta a vorlok pecsétjével lezárt borítékot. A húga levelében olyan kuszák voltak a sorok, hogy Lish alig bírta elolvasni. A szavak azt mondták, megtiszteltetés, hogy egy vorlok az ágyasának választotta, de a finom selyempapírt könnyek szennyezték.

Lishben megtekeredett a keserűség.

A szakácsnő megérintette a kezét.

– De hiszen ez hatalmas kegy, gyermekem.

Lish mellkasa összeszorult. Bólintott.

Egy vorlokot szolgálni mindig kegy, hiszen egyedül ők voltak képesek az uralmuk alá hajtani a mágiát. Nekik csak a király parancsolhatott, felette álltak mindenki másnak, nemesnek és rangnak egyaránt.

Mivel kevesen voltak, az uralkodó rendeletbe foglalta, hogy minden vorlok köteles megfelelő utódról gondoskodni, ezért kétévente új leányt – bármilyen leányt, nem számít, hogy nemes vagy paraszt – kell választaniuk, és gyermeket nemzeni neki. Ha fiú született, azonnal elvitték a Krion hegyén lévő kolostorba, amint a gyermek táplálása már nem függött az anyjától.

Az északi tartomány őrzője fiatal volt, azt mondták. Csupán egy éve nevezték ki, és Erena lett volna az első párja.

Lish felsóhajtott a gondolatra.

– A húgom még csak idén töltené a tizenhatodik életévét – pillantott fel Lenghy asszonyra.

Bár ez nem volt kifogás. Bármelyik lányt választhatta egy vorlok, aki kivirágzott, az egyetlen kikötés az volt, hogy az erénye érintetlen legyen. És igen… megtiszteltetés. Ugyanakkor rabiga is, mert a lány nem választhat szabadon.

– Félt. És… szerelmes a vőlegényembe – mosolyodott el Lish szomorúan, ahogy eszébe jutott Wil’liam.

– A maga vőlegényébe? – csapta össze a szakácsnő a kezét.

Lish aprót bólintott. A szemét könnyek futották el. A sors csúnya tréfája, hogy Wil’liamnek pedig – nincs egy hónapja – az ő kezét ajánlotta az apjuk, hisz a szokásjog úgy kívánja, hogy mindig az idősebb lányt kell előbb kiházasítani. És az apjuk amúgy sem ismerhette az érzéseiket. Egyikük érzéseit sem.

Wil’liam a szomszédos tartomány örököse volt, gyerekkoruk óta ismerték egymást.

Lishnek fogalma sem volt róla, hogy a fiú mit érez iránta: szerelmet vagy csak barátságot, ahogy ő maga.

De nem is számított.

Az apja ugyan nem kényszerítette, de Lish tudta, hogy az utóbbi években több karavánt is elveszített, és a vagyona már nem fedezte a veszteségeket. Ahogy azt is tudta, hogy Wil’liam apja nem fog egy barátnak kölcsönadni. Rokonnak viszont igen.

Lish azt remélte, a nász nem marad el, hogy Wil’liam Erenát ugyanúgy elfogadja majd. Ezért is hagyta nála a jegymedálját, és megkérte a húgát: személyesen vigye el, személyesen magyarázza el.

Szerette volna hinni, hogy így lesz a legjobb mindannyiuknak. Szerette volna hinni, hogy számukra még létezik a boldogság.

Amikor Lish a dadogva elmondott szavak végére ért, Lenghy asszony nehézkesen feltápászkodott. Mellé lépett.

– Jaj, gyermekem – simította meg a haját. A meleg, lisztszagú érintés jólesett Lishnek. A gyomrában a görcs felengedett valamelyest.

– Maga szerint a vorlok hazaküld majd?

– Azt én nem tudhatom, kisasszonyka. De azt tudom, hogy a vorlok jó ember. Lehet, hogy a király parancsa őt is köti, de az sehol nincs kőbe vésve, hogy kit válasszon. Beszéljen vele!

Lish szájában megkeseredett a nyál, és már a gondolatától is megborzongott, hogy annak a rideg férfinak, aki az éjszaka az udvaron várta őket, képes lenne így kiönteni a szívét. Hiába harapott a nyelvére, a szeme égni kezdett. Képtelen volt visszapislogni a könnyeit, a szíve pedig úgy verdesett, mintha egy madárka lenne a bordái alkotta ketrecbe zárva. Úgy szorította a fűző, ahogy szorították az érzések.

– Na jöjjön! – érintette meg Lenghy asszony az arcát, és hüvelykujjával elmaszatolt egy kibuggyant könnycseppet. – Megmutatom a fürdőt, ott rendbeszedheti magát. Az úr, amikor… Amikor visszatér, mégsem láthatja így.

Lish hagyta, hogy a szakácsnő kivezesse a kenyérillatú konyhából. Lementek a kastély alagsorába, ahol már nem voltak ablakok, és nem fújt be rajtuk a friss tavaszi szellő. A falakat a puszta föld és sziklák alkották, olyan szag úszott a nehéz, párás levegőben, mint az eső utáni felázott szántóföldek. Nehéz és súlyos. Saras.

Lish már éppen meg akarta kérdezni, hogy mégis hova mennek valójában, amikor Lenghy asszony gyengéden betuszkolta egy szabálytalan alakú barlangnyíláson.

Lish szájtátva torpant meg.

Mélyen a hegy gyomrában járhattak, ahol meleg vizű forrás fakadt. Oda, ahol a falból előbugyogott a víz, sekély peremű, félköríves kőmedencét süllyesztettek a padlóba. Az átlátszatlan, tejszerű víz felett gőz gomolygott.

– Ez… – pördült meg Lish, de már egyedül volt.

Miután a szakácsnő lépteinek a visszhangja is elhalt, Lish körbejárta a barlangot. Az egyik falmélyedésben törölközőkendőket talált egymásra halmozva.

Miután meggyőződött róla, hogy tényleg egyedül van, szétfűzte a ruháit. Nem szerette az ilyen cicomás női holmikat, de amikor tegnap este elindult a katonával, jó benyomást akart tenni a vorlokra. A halványszürke, ezüstbe hajló ruha Erenáé volt.

A rengeteg alsószoknya, selyem és vászon a földre hullott, összegyűrődött Lish bokája körül.

Lábujjhegyen surrant a medencéhez, átlépett a gömbölyű kövekből kirakott perem felett. Egyetlen kőlépcső volt, aztán már majdnem a melléig ért a meleg víz, ami úgy ölelte körbe, mintha bársonyba burkolózna.

Lish emlékeibe, miközben a fejét hátrahajtva lehunyta a szemét, visszatolakodott az intéző. Mintha Wil’liam ellentéte lett volna. Magas, sötét hajú, és a szeme… Lish testén finom borzongás futott fel, és bizsergető vágy gyúlt benne, ahogy a gondolatait birtokba vette a férfi merész, nyílt pillantása, amivel először végignézett rajta. Biztos volt benne, hogy ő már akkor tudta, nem Erena áll előtte, tekintetében a meglepődés elárulta.

Lish az alsó ajkába mélyesztette a fogait. Próbált másfelé figyelni, de képtelen volt attól a pillantástól szabadulni.

Az intéző tekintetének emlékével ájult bele a fáradtságba.

***

Az ágyban riadt fel. Ahogy felült, egy pillanatig nem tudta, hol van. Nem az otthoni szobájában, az biztos, és nem is a Wil’liam mellettiben. Az ágy sokkal keskenyebb volt, a szoba viszont hatalmasabb, a mennyezet olyan magasra nyúlt, hogy beleveszett a homályba. A kandallóban tűz ropogott, a keskeny, csúcsíves ablakon túl már éjszaka csillogott.

Ahogy Lish lelökte a takarót, rájött, hogy egy fürdőkendőbe van burkolva. A ruhái az ablak előtt álló karszékben pihentek, amiről eszébe jutott, hol hagyta őket legutóbb. Felszisszent a gondolatra, hogy valaki meztelenül láthatta, a teste önkéntelenül megfeszült, mint az íjhúr, a bőre alatt hangyák szaladgáltak. Nagyon remélte, hogy Lenghy asszony volt az, és nem mondjuk az intéző. Aztán elnevette magát. Nem tudta eldönteni, kettejük közül melyiküknek lenne kínosabb a dolog.

Felkelt, és a sötétre pácolt, faragott ajtajú szekrényhez surrant, aminek a díszítése olyan volt, mintha borostyánnal körbefuttatott oszlopok lennének. A padló a leterített állatbőrök ellenére is égette a talpát, annyira hideg volt. Nem kívánta visszavenni a ruháit, de másikat nem hozott. Mindenféle holmi nélkül jött ide, viszont ahogy kinyitotta a szekrényt, meglepve tapasztalta, hogy mi minden sorakozik benne. Bár kicsit bő volt a választott rozsdabarna tunika és az egyszerű vászoning, nem érdekelte. Egy övvel összefogta a derekán, ami a harisnyaszerű nadrágot sem engedte lecsúszni, majd belelépett a topánkájába, úgy osont ki a szobából.

Az udvarra akart kimenni, újra megnézni az éjszakába burkolózó kastélyt, és felmászni a gyilokjáróra. Vonzotta a várfal tetején elhelyezett több tucatnyi kőtálban égő zöld tűz. Biztos volt benne, hogy a kísérteties fényt csakis a mágia adhatja a lángoknak, viszont amint kilépett az előcsarnok hatalmas ajtaján, beleütközött valakibe.

– Bocsánat – kapta fel a fejét Lish. Ekkor már felismerte, hogy az intéző az. Egyből melege lett.

– Silverbrook kisasszony. Nincs már túl késő egy sétához? – nézett végig rajta a férfi. Ha furcsállta is az öltözetét, nem tette szóvá, csak félrelépett az útjából.

Lish elfintorodott, ugyanakkor kellemes borzongás matatott benne a férfi hangjának mélységétől.

– Talán tilos éjszaka sétára indulni?

Az intéző elmosolyodott.

– Nem tilos, de a magafajta hölgyeknek nem illik a sötétben, kísérő nélkül mászkálni.

– Akkor kísérjen el! – vágott vissza Lish. – Úgy legalább az utat is megmutatja a várfalra.

A férfi enyhe érdeklődéssel felvonta a szemöldökét.

– A várfal veszélyes, Silverbrook kisasszony. Úgy építették, hogy csak oldalt, a sziklákon lehessen felmászni rá.

– És úgy véli talán, nem birkózom meg vele? – kerülte ki Lish önérzetesen. Szándékosan csípősen ejtette a szavakat. Talpa alatt halkan surrogott a kövezet, ami halványan csillogva verte vissza a fényeket.

– Feltételezni se mertem ilyet.

Lish összehúzott szemmel vetett egy pillantást a mellé csatlakozó férfira.

– Megkérhetem valamire?

– Akármire, Silverbrook kisasszony.

– A nevem Lish. Örülnék, ha így szólítana.

Az intéző erre megtorpant, mire Lish is kénytelen volt megállni. Szembefordult vele.

– Nem hiszem, hogy illő lenne. Ön a gazdám vendége.

– De a gazdája most nincs itt – hangsúlyozta ki. A szó poshadt ízt hagyott a szájában.

A férfi egy pillanatra elgondolkozott a dolgon, a hajába túrt. Tétovázott. Mérlegelt. Végül szórakozottan elnevette magát.

– Valóban.

– És az ön nevét megtudhatom? – billentette oldalra Lish a fejét. Tetszett neki a férfi nevetése. Nem mutatta ki közben a fogait, és nem volt olyan harsány, mint Wil’liam.

Az intéző közelebb lépve féltérdre ereszkedett, úgy nyújtotta a kezét.

Lish meglepetten nézett le rá. Valóban nemes lehetett, és nem is erről a vidékről való, mert errefelé már nem volt szokás az ilyesmi.

Az intéző tenyerébe csúsztatta az ujjait. A bőre meglepően meleg volt, mintha tűz felett melengette volna.

Lish megremegett az érintéstől, a szája kiszáradt. Nyelt. A füle pattant egyet, mint egy fahasáb, amit tűz rág.

– Szólítson Thanosnak – hajtotta az intéző Lish csuklójához a homlokát. Csak egy pillanatra. Csak egyetlen szívdobbannás töredékére. Aztán eleresztette a kezét, és felegyenesedett.

– És a családneve? – Lish hangja berekedt. Megköszörülte a torkát.

Thanos tekintete elrévedt a távolba.

– Del Victori – mondta ki végül.

Lish felszisszent.

Tényleg nemes volt, méghozzá a király vérvonalából. Csak ők használhatták a nevük előtt rangként az apró tagot, bár Lishnek fogalma sem volt, hogy egy ilyen magas rangú ember miért intézőként szolgál. Még ha egy vorloknál teszi is, akkor is furcsa, de legalább most már tudta, miért tűnt korábban ismerősnek a férfi. Bár csak gyermekként találkozott a királlyal, Thanos tényleg hasonlított rá.

– De nem szeretném, ha így nevezne – mosolygott le melegen rá Thanos. – Cserébe én sem hívom Silverbrook kisasszonynak.

Lish a férfi szemét figyelte. Nappali fényben kéknek látta, mint annak a tónak a vize, amely apja kastélya mögött terült el, most viszont, ahogy a felettük ragyogó csillagok fénye visszaköszönt benne, inkább szürkének tűnt.

Aztán Lish gyorsan elkapta a pillantását. A hasában zsibongó vágytól forróság szökött az arcára.

– Menjünk – tűrte a füle mögé a haját, és zavartan indult meg újra.

Amikor elérték az embermagas fekete sziklákat, ahol a várfal már egybeért a hegy köveivel, Thanos megérintette Lish könyökét.

– Mondtam, hogy mászni kell.

Lisht nem zavarta. Otthon is gyakran megmászta a hátsó kertben álló gyümölcsfákat, hogy elérje a legfelső ágak terméseit, mert azok voltak a legédesebbek. Erena mindig kacagva tapsolt odalentről, és ő kapkodta el a gyümölcsöket, amiket Lish egyenként potyogtatott le.

A hatalmas kőtömböket néhol már simára koptatta a sok kéz és csizma, ami rajtuk tapodott, Lish mégis könnyedén felkapaszkodott. Amikor felért végre a gyilokjáró macskakővel kirakott járdájára, elégedetten nézett fel Thanosra.

– Nemes kisasszony létére egész ügyesen mászik.

– Maga is, nemesember létére – vágott vissza Lish csipkelődő kis mosollyal. Thanos közelében könnyű volt megfeledkezni róla, hogy hol van és hogy miért jött.

A férfi nevetve nyújtotta a karját.

– Jöjjön!

Ahogy Lish belekarolt, rájött, hogy nemcsak a férfi tenyere volt meleg, hanem az egész teste. Még az ing vásznán keresztül is érezte a bőréből párálló forróságot. Mintha láz emésztené belülről, bár egyáltalán nem tűnt betegnek. Felnézett rá, de nem merte megkérdezni, inkább csak hagyta, hogy Thanos a legközelebbi kőtálhoz vezesse, aminek széles peremén lángminta futott körbe. Akkora volt, hogy Lish egymagában semmiképpen nem érte volna át. Az aljára fekete köveket halmoztak, azok közt lobogott a tűz, néha olyan zölden, mint a smaragd, néha meg elhalványulva, magába fordulva. Így közelről nézve gyönyörű volt a lusta tánc, amivel hol megfordultak a lángok, hol megtekeredtek, feléjük nyújtóztak.

Lish megkapaszkodott a kőtál átmelegedett peremében, úgy bámulta áhítatosan a tüzet, aminek a mélye mintha egy egész történetet rejtett volna. Sose látott vagy érzett ilyen közelről varázslatot, csak a mesékből ismerte azokat. A vorlokok zárkózottan éltek, az erejük a birodalom védelmét szolgálta, nem hogy fitogtassák azt.

– Ez… mágia. Ugye?

– Igen. – Volt valami Thanos hangjában, ami miatt Lish hátranézett. A férfi nem jött közelebb, és nem őt nézte, hanem a csillagokat. – A gazdám a tüzeket uralja. Ahogy más a vizet vagy a szeleket – folytatta csendesen.

A kőtálban a kövek pattogni kezdtek, és égő pernyedarabok lebbentek fel.

Lish lélegzet-visszafojtva lépett hátra, amikor a bőrére ereszkedett az egyik, de a várt égető érzés helyett csak egyfajta kellemes meleg olvadt szét rajta.

– Hogy lehetséges, hogy nincs a kastélyban, mégis képes… fenntartani a tüzeket?

Thanos révedt mosollyal nézett le rá.

– Ezt talán nem tőlem kellene kérdeznie.

Lish elhúzta a száját. Nem szerette a kitérő válaszokat.

– A vorloktól nem tehetem, mivel nincs itt.

– Valóban.

– Mikor jön vissza?

– Miért érdekli?

Lish fújt egyet. Azt sem szerette, ha kérdésre kérdéssel felelnek. Harag kezdett el parázslani benne.

– Mert szeretném tudni, mi a szándéka velem – felelte élesen. A gyomra mélyén újra remegni kezdett a bizonytalanság, és utálta ezt.

Thanos lejjebb hajolt, hogy a szemük egy magasságba kerüljön.

– Mert maga mit szeretne? – kérdezte lágyan.

Lish meglepődött a kérdésen, egyszersmind zavarba is jött Thanos fürkésző tekintetétől.

– Nincs sok választásom… Vagy maradok, vagy a vorlok a húgomért küldet. Maga mit tenne a helyemben?

– Nekem nincsen húgom, és nem is az én életemről van szó.

– Maga mindig ennyire… idegesítő? – fakadt ki. Most már nem csak a gyomra mélyén pattogtak az indulatok, de az ujjai hegyéig kimelegedett. Kikerülte a férfit, hogy visszatérjen a kastélyba, vagy legalább tőle távolabb kerüljön, de Thanos elkapta a csuklóját. Nem erősen, és nem erőszakosan, de mégiscsak visszafordította maga felé. Olyan közel húzta, hogy Lish kénytelen volt megtámaszkodni a mellkasán, amitől az egész teste lángba borult. Tenyere alatt megfeszültek Thanos izmai.

– Komolyan kérdeztem, Silverbrook kisasszony. – A hangja meglepően komor és rekedt volt. – Önnek vőlegénye van. Miért akar önként szolgálni a húga helyett? A húgának ez igazi…

– Megtiszteltetés – vágott Lish a szavába. Ökölbe szorította az ujjait, de nem rántotta ki a kezét az intéző markából. Dühítette, hogy a férfi ilyen illetlenül mer viselkedni, főleg, hogy ő már a gazdájához tartozik, de még jobban dühítette, hogy ő maga sem akar elhúzódni tőle. Wil’liam mellett sosem zsongott ez a különös, rebbenő meleg a hasában. – És a nevem Lish! Azt hittem, megegyeztünk. Lord Victori. – Szándékosan nem tette hozzá a királyi vérvonalat jelképező tagot, és a nevet is elnyújtva, gúnyosan ejtette.

Percek telhettek el, míg egymásra meredtek. Lish reszketett, hiába próbált úrrá lenni rajta. Vére a fülében lüktetett, mint a harcra hívó dobszó. A szíve megkergült lóként vágtázott, miközben a gyomra mélyén remegve izzott az indulat. Kénytelen volt hátrahajtani a fejét, és bár lángolt az arca, nem menekült el a másik tekintete elől.

Végül Thanos törte meg a pillanatot.

Felnyúlva kiszabadított egy vörösréz tincset a többi közül, és Lish arcához igazította. Egy pillanatra még a bőréhez is hozzáért.

– Miért, Lish? – suttogta.

Lish nyelt egyet, de túl szűk volt a torka. Eszébe jutottak a csókok, amelyeket Wil’liam lopott tőle, és akaratlanul is lenézett Thanos szájára. Valami egyből életre kelt benne. Zsarát. Nem! Láng. Tűz, ami figyelmet követel.

Aztán gyorsan elkapta a tekintetét, és hátra akart lépni, de Thanos ugyanabban a pillanatban rántotta magához.

Lish ajkára meleg érintéssel simult a csókja. Elakadt tőle a lélegzete, a szíve megugrott. A világ… Egyszerűen megszűnt létezni. Egy szívdobbanás. Kettő…

Marokra fogta Thanos ingét.

Amikor pedig a férfi lélegzetet vett, Lish önkéntelenül is felnyögött. Minden gondolat zsongott a fejében. Thanos szája puha és meleg, keze a derekán, az illata mámorító. Forró, mint a parázs.

Lish lába elgyöngült. Thanos tartotta meg. Közelebb vonta magához.

Viszont amikor az öléhez húzta a csípőjét, Lish megdermedt.

Felvillant benne Erena arca, és az ígéret, hogy nem engedi elvinni. A gondolat kijózanította. Ezt nem lehet! Ő a vorlokhoz tartozik. Nem…

Ellökte magától a férfit, majd lendítette is a kezét. Thanos meg sem próbálta megállítani, pedig Lish biztos volt benne, hogy képes lenne rá.

A pofon hangosan csattant az arcán. A kőtálban hangosan reccsent egyet a tűz.

Lish kővé vált. Dér kúszott a szíve köré. Zihálva nézett Thanos tágra nyílt szemébe. Tekintetében eleven lángok égtek.

– Miért, Lish?

A gondolatai úgy kavarogtak, mint falevelek a megkergült szélben. Végül hátralépett. El Thanos közeléből.

– Mert a vorloké vagyok, és nem fogom a húgom jövőjét kockáztatni! – vetette elé, majd egyszerűen sarkon pördült.

Rohanó léptei alatt hangosan csattogtak a gyilokjáró kövei.

Csak amikor kifulladva megállt, akkor döbbent rá, hogy rossz irányba indult. Hátrasandított, de mögötte csak az éjszaka feszült, és a tüzek égtek.

Lish lerogyott az egyik kőtál mellé, hátát nekivetette a melegnek. Még mindig hevesen vágtázott a szíve.

***

Lish napokig kerülte az intézőt, pedig tudta, hogy bocsánatot illene kérnie. Amikor az udvaron járt, és a férfi a lovakkal foglalkozott, inkább visszafordult, és a napfényes várfal helyett a megsárgult pergamenekkel és súlyos, bőrkötéses fóliánsokkal telezsúfolt könyvtárszoba porszagú csendjében olvasott; amikor Lenghy asszony javasolta, hogy az étkezőben költse el a vacsoráját, inkább étlen a szobájába menekült, mert a résnyire nyitott ajtón át látta, hogy Thanos is ott van; amikor pedig a folyosón véletlenül egymásba botlottak, Lish lába gyökeret vert a drága szőnyegbe, és képtelen volt megszólalni. A kimondatlan szavak bogra kötötték a nyelvét. Thanos is hallgatott, a szája vékony vonallá feszült, csak kurtán meghajtotta a felsőtestét, aztán merev arccal továbbsietett.

Amikor a léptei elhaltak a folyosón, Lish kiengedte a tüdejében megrekedt levegőt, és az intéző után fordult. Hiba volt megütnie. Sőt, illetlen. Wil’liam mellett vagy az apja testőrei közt olyan könnyedén, fesztelenül tudott viselkedni, gondolkodni, Thanos közelében viszont úgy érezte, menten meggyullad.

Éjszakánként, amikor éberen feküdt az állatbőrök alatt, azt kívánta, bárcsak bejönne a férfi, és újra megcsókolná, érezni akarta az ízét, a lélegzetét, erős szorítását, a szívverését, de aztán gyorsan félre is lökte a vétkes gondolatot, és kipattanva az ágyból, szélesre tárta az ablakot, hogy a kinti hűs levegő kiűzze a benti állottat. Belőle a vágyat. Hogy lehűtse a testét, csillapítsa a gondolatait.

Aztán csak állt ott, a vékony hálóingben dideregve, és az alant elterülő udvart figyelte.

Az egyik éjjelen árnyék vált el a várfaltól.

Lish szíve nagyot ugrott. Egyből felismerte Thanost, bár a férfin ezúttal köpeny, a fején pedig annak kámzsája volt. Az intéző nem hazudott, amikor azt mondta, kevesen szolgálnak a várban. A szakácsnőn és egy szobalányon kívül csak a katonák voltak, így Lish hamar kiismerte közöttük magát, éppen ezért volt biztos benne, hogy Thanos az, aki a gyilokjáró felé tart.

Ellökte magát az ablaktól. Nem halogathatja tovább. A napok alatt egyre nagyobbra hízott benne a feszültség. A köntösbe már futás közben, a folyosón bújt bele, aztán lerohant az előcsarnokba, ki a duplaszárnyú ajtón. Bár Thanost már sehol nem látta, a várfal felé indult.

A tövében megtorpant.

Talán mozgott odafent egy alak, de Lish nem volt biztos benne. Mindenesetre felkapaszkodott a köveken, és elindult előre.

Aztán benne rekedt a lélegzet.

Már messziről látni lehetett a legelső kőtál fényét, ahogy azt is, hogy valaki áll előtte. Nem Thanos, hanem a vorlok. Csak ő lehetett. A férfi széttárta mind a két karját, köpenyét a szél cibálta. Bármit csinált is, a fekete kövek közti lángok egyre magasabbra híztak, színük lüktetve halványodott, erősödött. Úgy táncoltak, mint a szeretők, akiket saját vágyuk hajt: egymásba fonódtak, majd félrehajoltak. És még a szél sem ingathatta meg őket.

Lish akaratlanul is felsikkantott, hiába kapta a szája elé a kezét.

A vorlok megpördült.

Fejéről a kámzsa hátracsúszott, és…

– Thanos – nyögött fel Lish. A szíve megugrott. Szélvészként vágtázott a szakadék felé. Képtelen volt megmozdulni, képtelen volt elmenekülni. Csak bámulta a férfit.

– Lish… – lépett előrébb Thanos.

Ez az egy szó elég volt, hogy kirázza a dermedtségből. Eszébe jutott, ki ő, ki a férfi, és hogy miért vannak itt.

Térdre hullott.

– Uram – hajtotta le a fejét. Az arca égett, ahogy felsejlett benne a férfi csókja. Íze a nyelvén, Thanos nyelve, ahogy az övéhez simult, törleszkedett, a forróság, ami a két lába közt bizsergett, hogy többet akart, hogy többre vágyott.

A vorlok elé lépett.

– Állj fel!

Lish csak megrázta a fejét, de azért felnézett. Aztán a keserű gondolat, hogy az egész elmúlt hét egy hazugság volt, fintort csalt az arcára.

– Maga becsapott! – pattant fel mégis. Nem fog megalázkodni egy hazug előtt!

Thanos halványan elmosolyodott.

– Valóban.

A szórakozott szó csak még jobban felszította Lish indulatait. Ökölbe szorította az ujjait, a körmei fájdalmasan mélyedtek a bőrébe.

– Miért tette? Mire volt ez az egész jó? – mutatott körbe. – Tudja maga, milyen szörnyű volt minden napot úgy kezdeni, hogy nem tudtam, mikor tér vissza a vorlok, és mikor küld haza atyámhoz? Hogy Erenát mikor… – Nem tudta kimondani. A haragtól és a kétségbeeséstől könnyek gyűltek a szemébe. Égett az arca. Az ajkába harapott, mert a csók emléke égette.

– Ilyen egyszerűen haza lehetett volna küldeni kegyedet? Silverbrook kisasszony.

– Maga végig csak játszott, nem igaz? – szegezte rá a mutatóujját, majd egy dühös kiáltással sarkon fordult.

Thanos ezúttal nem ragadta meg, de mielőtt Lish elérte volna a gyilokjáró végét, elé lépett. Fogalma sem volt, hogy került elé.

– Hadd magyarázzam meg!

– Nem hiszem, hogy ezen van mit magyarázni – csattant Lish. – Maga hazudott, megtévesztett, és még csak nem is bánja. Vallja csak be nyugodtan!

– Téved, Silverbrook kisasszony…

Lish a férfi vállára sújtott, mielőtt egyáltalán felfogta volna, mit tesz. Az apjuk szerint mindig is ő volt a hevesebb természetű. Thanos a második ütés előtt fogta meg a csuklóját. Igaz, hogy az első pofon miatt akart bocsánatot kérni, de a francba vele. Megérdemelte!

– Eresszen! – feszítette neki Lish a szabad kezét a mellkasának, de képtelen volt szabadulni.

– Hát nem erre vágyott?

Lihegve abbahagyta a vergődést, és az arcába áradt tömérdeknyi hajszál alól felnézett a férfira.

– Arra, hogy átverjenek? – sziszegte.

– Nem akartam átverni – nyúlt felé a vorlok, hogy hátrasimítsa a haját, de Lish elrántotta a fejét.

– Ne érjen hozzám! Azt hiszi, azért, mert hatalma van, bármit megtehet? Hogy elrángathat fiatal lányokat az akaratuk ellenére? Azt hiszi, minden lány örül, hogy önként igába hajthatja a fejét?

A pillanat megfagyott körülöttük. Mintha minden meleget kiszippantottak volna a levegőből. Lish szájából pára lebbent fel.

Aztán Thanos vett egy mély lélegzetet, és a csuklóját eleresztve hátralépett.

– Bocsásson meg, Silverbrook kisasszony. Igaza van – hajtotta meg magát, majd merev léptekkel faképnél hagyta Lisht.

Ő úgy megdöbbent, hogy képtelen volt megmozdulni. A tagjait lefogó bénultság csak akkor engedett fel, amikor a férfi már messze járt.

Ekkor jött rá, hogy miket vágott a fejéhez, hogy mennyire tiszteletlen volt… A férfival, a vár urával… egy vorlokkal!

Felnyögött a tehetetlen dühtől, majd megmarkolta a köntös alját, és lekapaszkodott a gyilokjáró oldalán. Ezt helyre kell hoznia! Annyira sietett, hogy a papucsát elhagyta, és a szikla felsértette a talpát, de nem érdekelte. Futva indult meg Thanos után, saját vérén meg-megcsúszva, de a kastély előcsarnokában megtorpant. Fogalma sem volt, merre keresse a férfit. Még mindig nem tudta, merre lehet a szobája. Az első nap óta nem kereste, mert azt hitte, a vorlok messze jár.

Végül egy lemondó sóhajjal elindult a föld alatti medencéhez. Mindenekelőtt le kell mosnia a talpára ragadt mocskot, kitisztítani a sajgó sebet. Lehiggadnia, és rendet tenni a gondolatai között. Aztán megkeresi a vorlokot. Bocsánatot kér. Ha kell, térden állva könyörög, még ha mindene berzenkedett is ez ellen. Próbált nem a gyilokjárón lezajlott veszekedésre gondolni, mert minduntalan lángra lobbant az arca a szégyentől, de képtelen volt erre.

Mire elérte a barlangot, már zihált, és a visszatartott könnyektől égett a szeme.

És Thanos is ott volt!

Neki háttal állt, a medence túlsó szélén, két kezével a sziklafalat támasztva hagyta, hogy a résekből szivárgó víz végigfolyjon csupasz hátán. A gerince melletti izmok megfeszülve dudorodtak ki, és bár a víz tejszerű volt, egyértelműen nem viselt alul semmit. Miért is viselt volna?

Lish felnyögött. Lehunyta a szemét, és vissza akart lépni a folyosó félhomályába, de Thanos szava megállította:

– Ne menj!

Lish megremegett a halk kéréstől. A férfi széles hátát nézte, a finom izmokat, amelyek a bőre alatt húzódtak.

Végül Thanos megfordult. Nem jött közelebb, csak a kezét nyújtotta.

Lish az ajkába harapott. Nem tudta, mit kellene tennie, csak az volt biztos, hogy a hasa alja érzékenyen összehúzódott, és a szája kiszáradt, ahogy újra eszébe jutott a férfi csókja. Mintha parázson sült almába harapott volna, olyan édes volt az íze.

Végül döntött. Akármi történt is, önként jött a vorlokhoz.

Thanos tekintetébe kapaszkodva ment közelebb a medencéhez, majd a köntöse alját felhúzva átlépte a peremét, és arra telepedve lógatta be a lábát a vízbe. Talpán a sebek fájtak kicsit, de nem vett róluk tudomást. Képtelen volt elszakítani a pillantását Thanosról, pedig égett az arca. A zavaros, tejszerű víz a vorlok köldökéig ért, de széles mellkasa teljesen fedetlen volt. Illetlen dolog volt így nézni egy férfit, neki mégis mindene zsibongott a látványtól. Össze kellett szorítania a két combját, mert a közéjük gyűlt forróság azzal fenyegetett, hogy felemészti.

Aztán Thanos közelebb lépett.

– Igaza volt abban, amit odafent mondott.

Lish meglepetten felszusszant.

– Kellene, hogy legyen választási lehetőségük a lányoknak, mert nem biztos, hogy… hogy önként szeretnék igába hajtani a fejüket – ismételte meg a korábban hallott szavakat.

– Mint a barmok – motyogta Lish alig hallhatóan. Csak magának szánta, de abból, ahogy a vorlok szája megrezzent, egyértelmű volt, hogy ő is hallotta. Lish füle lángolni kezdett, összébb húzta magát.

– Tartozom egy vallomással, Silverbrook kisasszony – mondta Thanos lehajtott fejjel. Sötét haja nyirkosan tapadt a homlokába, Lish pedig a felhúzott köntöst gyűrögette zavarában.

– Igen? – lehelte.

– Talán kegyed már nem emlékszik, hiszen alig tízéves lehetett, amikor atyjával a királyi udvarba látogatott.

Lish lélegzetvisszafojtva hallgatta a férfit. A király valóban összehívatta akkoriban az északi tartomány nemeseit. Abban az évben kemény tél volt, és tavasszal csak kevés gabona hajtott ki a meggyötört földből.

Az apja csupán azért vitte magával, mert Lish kiharcolta nála. Látni akarta a királyi udvart, a kastélyt, amelynek falait áttetsző kristályokból építették.

– De… emlékszem…

– Akkor talán arra is emlékszik, hogy akkor és ott találkoztunk már egyszer.

Lish csak bámulta Thanos nedves vállán a sötét hajtincseket, de hiába kereste magában az emléket, nem lelte köztük a férfit. Megrázta a fejét.

– Sajnálom, de…

– Kegyed ellopta a testőrség raktárjából az egyik íjat…

Lish felszisszent.

Erre emlékezett. Bár az apja meghagyta, hogy ne okozzon galibát, képtelen volt visszafogni magát. Előző ősszel kapott egy íjat, és nem akart kiesni a gyakorlatból, ezért valóban elcsent egyet. A testőrkapitány persze észrevette, és meg akarta vesszőztetni, az inasruhában nem ismerte meg. Lish megtehette volna, hogy felfedi a rangját, de nem akarta, hogy az apja tudomást szerezzen a dologról. A szégyen helyett – úgy gondolta – könnyebb lesz elviselni pár csípős ütést.

Akkor és ott egy fiú mentette meg. Egy sötét hajú, kék szemű fiú, aki éppen csak serdülőkorba lépett. Erélyesen ráparancsolt a testőrkapitányra, aki úgy hunyászkodott meg, mintha a király dorgálta volna.

Lish akaratlanul is felkiáltott a döbbenettől.

Thanos felnézett rá, száján mosoly játszott.

– Hát mégis emlékszik?

– Maga volt az a fiú!

Thanos csak egy bólintással válaszolt, miközben felnyúlt, és megérintette Lish arcát. Ő ezúttal nem húzódott el, bár megremegett, amikor hasa legmélyének titkos izmai újra összehúzódtak. A forróság már az ölénél hullámzott.

– Én… nem értem – harapta be a száját, hogy a fájdalom megtartsa a józan eszét. Küzdött, hogy ne nézzen le Thanos lassan mozgó szájára, mert valahányszor odatévedt a pillantása, napfény ragyogott fel benne.

– Mit nem ért ezen, Silverbrook kisasszony? Amikor a nagybátyám egy esztendővel ezelőtt kinevezett az északi tartományok védelmére, már akkor tudtam, hogy önt akarom magam mellé. Nem csak pár évre, hanem örökké. Nem múlt el nap azóta a perc óta, hogy ne gondoltam volna önre.

Lish még erősebben belemélyesztette az ajkába a fogait. Az sem számított, hogy vér serkent.

Thanos meleg tenyere még mindig az arcához simult, hüvelykujja lágy körökben simogatta. Lish szeretett volna beleveszni az érintésbe.

– Akkor miért… Erena? – nyögte ki nagy nehezen, mire a vorlok szemén árnyék suhant át. Eleresztette, és a fejét lehajtva a peremen támaszkodott meg a kezével.

Csend telepedett kettőjük köré, ami minden egyes múló pillanattal fájdalmasabbá vált. Lüktetett, mint a szív, zsongott, mint egy méhkaptár.

– Mert kegyedet eljegyezték – mondta ki végül Thanos – Gondolhatja, mennyire meglepődtem, amikor azon az éjjelen ön érkezett meg hozzám.

– Ez még nem magyarázza, hogy miért hazudott.

– Valóban.

– Akkor? – Ezúttal Lish kapott Thanos arcához, és a két tenyere közé zárva kényszerítette, hogy ránézzen.

Olyan hirtelen árasztotta el a tűz, amikor összekapcsolódott a tekintetük, hogy ismét felnyögött. Lecsúszott a medence kőpereméről, be a férfi lábai közé. Teljes testével Thanoshoz törleszkedett, bár erre csak akkor ocsúdott rá, amikor már a mellkasuk is összeért.

A férfi bőre lángolt, csoda volt, hogy a víz nem forrt fel körülöttük.

A vékony köntös és hálóing átnedvesedve tapadt Lishre.

Már nem csak egyszerűen örvénylett a hasa legmélyén a forróság, hanem bizsergett, dobogott, sajgott. Követelőzött.

Thanos elmosolyodva hunyta le a szemét, és Lish tenyerébe csókolt.

Ő megborzongott. Most, hogy a férfi nem figyelte, nyíltan is a száját merte nézni. A sajátja száraz volt, hiába nyalta meg. Aztán döntött, és lassan lábujjhegyre emelkedve megcsókolta a vorlokot. Óvatosan, finoman, ahogy egy pille szárnya érintené.

Félt.

Reszketett.

Vágy lángolt benne.

Thanos keze a derekához rebbent. Az ujjai félve fogták át.

Lish tenyere alatt tűz gyúlt.

– Silverbrook kisasszony… – suttogta Thanos a szájába. Szavai Lishben vertek visszhangot. Már képtelen volt gondolkodni, csak a combjai találkozásánál pezsgő vágy számított. Lihegve húzódott hátrébb.

Felnézett Thanosra. A vorlok szeme tágra nyílt, és Lish újra látta benne a lángokat. Most már biztos volt, hogy nem a kőtálakban égő tűz visszfénye az.

Elmosolyodott, Thanos pedig fölé hajolt. A medence peremének szorítva csókolta meg. A nyelve szinte azonnal birtokba vette a száját, határozott volt, mégis gyengéd, erős, mégis lágy, az íze méz, napfény, eső és láng, majd, amikor Lish már nem kapott levegőt, Thanos szája lesiklott a nyakára.

A keze pedig eleresztette a derekát.

A köntös elejét összefogó zsinórokat kezdte el bogozni.

Lish szíve olyan hevesen vert, hogy már fájt, és amikor Thanos forró tenyerébe zárta végre az egyik mellét, akaratlanul is felkiáltott. Apró zsarátnok pattant benne szét.

Sosem érzett még ilyet, de hasonlót sem. Szédült, hiába kapaszkodott két kézzel a medence peremében, és már nem csak az ölében lüktetett a fájdalommal határos vágy, hanem az egész testében. Meg akart nyílni, átadni magát a férfinak. És még többet akart belőle.

Amikor Thanos gyengéden megemelte, engedelmesen visszaült a medence szélére, és ahogy a vorlok a két combja közé lépett, ő szétnyitotta a lábát.

Thanos szája ekkor már a keblénél járt, keze az elázott köntös alját próbálta türelmetlenül feljebb húzni. Lish remegő kézzel nyúlt le, hogy segítsen neki. A drága selyem nyirkosan tapadt a derekára, és amikor Thanos újra hozzásimult, amikor újra fölé hajolt, és a nyelve újra a szájába hatolt, Lish pedig csupasz bőrén érezte a férfit, hirtelen megint a két tenyerébe zárta a vorlok arcát.

– Ne… – nyögte ki, pedig egy hang pont az ellenkezőjét üvöltötte a fejében, a testében, de talán még a lelke legmélyén is.

Vágyott a férfira, úgy ahogy még soha másra, ölében az érzés követelőzve dobolt, és csak ködösen tudott gondolkodni, mégis eltolta magától Thanost, és zihálva a szemébe nézett. Tudnia kellett, hogy a férfi akarja őt, vagy a vorlok, és csak a kötelesség hajtja.

– Nem válaszolt – figyelmeztette vékony hangon.

Thanos is csak kapkodta a levegőt, a tekintete zavarosnak tűnt, de a Lish combján nyugvó keze nem csúszott feljebb. Végül nyelt egyet, és bólintott.

– Valóban.

Lish felnyögve markolta meg Thanos vállát. Legszívesen nyitott tenyérrel csapott volna rá. Ez a szó lesz a végzete!

– Inkább válaszoljon! Miért hazudott?

Thanos egy darabig csak nézte, miközben széles szája mosolyra húzódott.

– Mert féltem, Silverbrook kisasszony, hogy ön nem viszonozná az érzéseket – mondta ki végül.

– Érzéseket vagy az ön érzéseit?

– Az én érzéseimet, Silverbrook kisasszony. – A szavak, a név rekedtek voltak, Thanos lélegzete pedig mint a parázs, úgy égette Lish száját, ahogy közelebb hajolt. Nem csókolta meg, egy hajszálnyi távolság még elválasztotta őket egymástól, Lish teste pedig ívbe feszült.

– Lish – súgta oda Thanos szájához. – Megegyeztünk, lord del Victori. – Aztán újra megcsókolta a férfit. A vorlokot.